Tamás

Van egy eldugott kis ékszerdoboz Izsák mellett, a Kolon-tó. Szinte észrevétlenül bújik meg a Kiskunság változatos tájai között, mint egy régi titok, amit a nádas suttog tovább a szélnek. Egy elfeledett világ, ahol a természet még szabadon lélegzik, ahol a hajnal párája a víz felett lebeg, mintha az éjszaka titkait akarná még egy kicsit magában tartani, mielőtt a nap fénye szétoszlatná őket.

A tó maga egykor hatalmasabb volt, egy holocén kori Duna-ág maradványa, amelynek víztükre valaha jóval messzebb nyúlt, de az évszázadok lassan elvették tőle a teret. Mostanra mindössze egy apró, vadvízi mocsár maradt, amely a Kiskunság egyik utolsó tanúja egy letűnt korról. A mélyében ott rejlik az idő emlékezete –régen mamutfogakat találtak benne, mintha a tó maga is mesélni akarna arról, milyen régi titkokat őriz.

A táj változatos és kiszámíthatatlan. Az erdők és a nádasok váltják egymást, a vízparton zsombékok kapaszkodnak a lápi talajba, mint apró erődítmények, amelyeket a szél és a víz koptat évről évre. A lombok között fénypászmák játszanak, a vízparton a sás rezzenetlen figyeli az eget. A nád sűrűjében bölömbika bújik meg, és ha az ember türelmes, hallhatja mély, komor kiáltását – olyan, mintha maga a föld sóhajtana fel valahol odalent.

A tó mégis furcsa kettősséggel fogadja az embert. Nem tárja ki kapuit, nem csalogat, nem hívogat. Úgy viselkedik, mint egy rég nem látott rokon, akivel az idők során megkopott a viszony – nem ellenséges, de nem is barátságos. Maga kis szolid létével üdvözöl, de inkább eltűr, semmint szívesen lát. Hallgatagon figyel, mint aki latolgatja, érdemes-e felfednie titkait, vagy jobb, ha az ember magától is rájön: nem mindenkinek való ez a világ.

És ha az ember elég sokáig marad, elcsitul a nappal zsongása, és eljön az éjszaka igazi ura – a toportyán. Először csak neszezés hallatszik a nád sötétjéből, apró reccsenések, mintha a fű is visszatartaná a lélegzetét. Aztán a távolban riadt szárcsák kiáltanak, és egy pillanatra minden mozdulatlanná dermed. A Kolon-tó nem csupán egy hely, nem egy víztükör a nádas mélyén – él, figyel és emlékezik. Ott őrzi a múlt lenyomatát a földben, a vízben és a fák csendjében. És ha az ember elég türelmes, talán egyszer felfedi előtte azokat a történeteket is, amelyeket a nád susog és az éjszaka őriz.

Egyszer véletlenül akadtunk rá – mondhatni, eltévedtünk. Nem mintha szándékosan így terveztük volna, de amikor az ember egy olyan térképpel próbál eligazodni, ami inkább emlékeztet egy rosszul megírt kincses térképre, akkor előbb találja magát egy bozótos közepén, mint a helyes ösvényen.

Aztán, amikor végül valahogy kikászálódtunk a sűrűből, és nagy nehezen egy helyi lakost is sikerült útbaigazításra bírni, jött a meglepetés:

– Tó? Itt?! – nézett ránk a bácsi, mintha azt mondtuk volna neki, hogy egy sarki bálnát keresünk a homokbuckák között.

Pedig a tó ott volt, makacsul és titokzatosan, elbújva a világ elől, mintha maga is szégyellné, hogy még létezik. Nem hessegetett el, de nem is tárta ki előttünk a nádasok kapuját. Hallgatagon figyelt, mint aki azt mérlegeli, vajon megérdemeljük-e, hogy egy pillanatra bepillanthassunk a titkaiba.

Azóta, ha erre járok, mindig megállok fotózni. A táj sosem ugyanaz – mintha a Kolon-tó minden alkalommal más arcát mutatná, attól függően, hogy hajlandó-e épp felfedni a titkait. Ha jókor vagyunk jó helyen, a madárvilág úgy pezseg körülöttünk, mint egy légiós kaszárnya zsoldosztás előtt. Nagy kócsagok, vörös gémek, seregnyi vízimadár – mintha egy madárkonferenciára csöppentünk volna, ahol a legfőbb napirendi pont az, hogy ki induljon Afrikába, és ki maradjon még egy kicsit a nádasok között.

Az odajutás persze mindig kalandos. Időnként olyan érzésem van, mintha a tó próbára akarná tenni az ember állhatatosságát – kicsit úgy, mint a légió, amikor egy újoncot a sivatagba küld, hogy nézzen körül, és ha túléli, talán maradhat. De minden botlás, eltévedés és meglepett helyi lakos ellenére is megéri. Mert amit ott találok, az mindig többet ad, mint amit keresek.

Már az odavezető utakon is érezni lehet, hogy valami más világba érkezünk, mintha egy láthatatlan időkapun lépnénk át. Az út mentén vaddohány nő, makacsul kapaszkodva a földbe – élő emlékműve annak az időnek, amikor az ember nagyratörő tervei találkoztak a természet makacsságával. A 19. század végén és a 20. század közepéig tartó lecsapolási munkálatok nyomai itt-ott még mindig felsejlenek, mintha a táj nem tudná elfelejteni azokat az éveket, amikor a tó kiszárítása lett volna a haladás kulcsa.

Akkoriban az volt az elképzelés, hogy a vizet el kell tüntetni, mert „hasznosítani” kell a területet. Mintha a természet önmagában nem volna elég értékes, mintha a lápok és mocsarak csak üres foltok lennének egy gazdálkodási térképen. A tavat mesterséges csatornákkal sebzették meg, a nádasokat kiirtották, hogy termőföldet nyerjenek, és ha egy mélyebb ponton mégis megmaradt a víz, hát a tőzeget bányászták ki belőle, mintha csak egy darab szén lenne, amit elégethetünk.

Az elhagyott tanyák és az út mentén árválkodó egykori iskola ennek a korszaknak a maradványai. Egykor emberek éltek itt, hitték, hogy az emberi akarat mindent képes formálni, hogy a lápok helyén búza ring majd, és hogy a természetet térdre lehet kényszeríteni. Ma már csak üres ablakok bámulnak a pusztába, az elvadult kertekben gyomok nőnek, és a hajdani gyermekzsivajt egyetlen hang sem idézi fel a kihalt iskola falai között.

És a természet mégis kitartott. A vaddohány – az ember egyik félresikerült ajándéka a tájnak – uralma alá vette az elhagyott földeket, a tó pedig, bár megcsonkítva, de él. Nem olyan, mint egykor, nem olyan bővizű, nem olyan gazdag, de még mindig itt van. És ha az ember figyel, ha elég csendben áll meg az út szélén, talán hallja a múlt suttogását a szélben – a nád susogásában, a föld rejtett emlékeiben, és az éjszaka hangjaiban.

Mert az éjszaka még mindig az övé. Ha az ember elég sokáig marad, hogy megvárja a sötétséget, a nád között neszezés hallatszik, majd valahonnan a mélyből, a régi láp utolsó maradványai közül, felhangzik a toportyán vonítása. Egy hang, amely egykor minden éjszaka része volt, és amelyet az ember talán el akart tüntetni – de nem lehet minden életet kiirtani, nem lehet minden múltat eltörölni. A természet türelmes. Sokkal türelmesebb, mint mi. És ha hagyják, előbb-utóbb visszaveszi, ami az övé.

Talán ezért is van az, hogy ha idejövök, hiába ismerném már az utat, hiába vihetne közelebb a kocsi, inkább leteszem az erdő szélén, és gyalog indulok tovább. Nem azért, mert nehéz volna az út, nem is azért, mert gyorsabb lenne – hanem mert így helyes. Így talán egy kicsit kevesebb zajt viszek magammal, egy kicsit kevésbé szaggatom fel azt, ami még érintetlen. Így próbálom valahogy törleszteni azt a sok bűnt, amit az ember elkövetett ellene. Persze tudom, hogy ez nem sok. De legalább ennyi.

Ki az az őrült, aki sötétben bemegy az erdőbe? Hát… ez egy másik kérdés. De ha jó spórás gombafotót akarsz, sötét kell. Szóval adott egy sötét erdő, ahol még világosban gondosan kiválasztottam a tökéletes gombákat, hogy majd este, megfelelő fényekkel megörökítsem a spóráik táncát. Minden beállítva, már csak várni kellett a megfelelő időre…

A várakozás közben körbenéztünk, és észrevettük, hogy a téli araszolók is itt vannak. Nem nagy számban, néhány példány repkedett a környéken, de nem tűntek túl aktívnak. Nem is foglalkoztunk velük sokáig, hiszen a cél a gombák és a spórák voltak. De ahogy elkezdtük fotózni az áhított jelenetet, egyszer csak az egyik téli lepke pont belerepült a fókuszba, majd kis tétovázás után rászállt az egyik gombára. Ott sétált néhány pillanatig, majd tovaszállt. Egy másodpercre megállt a világ, és átfutott az agyamon: egyszer nekem is lehet szerencsém.

Az eredmény? Egy jelenet, ami akár egy sci-fi filmből is származhatna. A gombaspórák, a lebegő lepkeszárny és a misztikus háttér tökéletes harmóniában olvadt össze. Ezért (is) érdemes kimenni a sötét erdőbe.

Te mit látsz ebben a jelenetben? Egy varázslatos világot vagy egy tudományos-fantasztikus jelenetet? Írd meg kommentben!

„Houston, végre eljutottunk a csillagok közé… vagy legalábbis egy megfelelő fotóhelyszínre, ami majdnem ugyanannyi keresgélést igényelt.

Kezdjük az elején: ha valaki azt gondolja, hogy az ugróvillásokat egyszerű lencsevégre kapni, az sosem próbált még egy 1 mm-es akrobata után loholni egy makroobjektívvel. Az első pár nap csak a helyszínfelderítéssel telt – guggolás, fűben mászás, tesztfotók százai, célpont nélkül. Klasszikus makróvadászat.

Aztán egyszer csak összeállt a kép: a háttér, a fények, a csillogó vízcseppek az üveglapon – minden stimmelt. Már csak egy ugróvillás hiányzott. De ők úgy működnek, hogy amikor éppen nem kellene ott lenniük, hemzsegnek, amikor pedig tökéletes a kompozíció, hirtelen eltűnnek, mintha csak egy rejtett dimenzióba léptek volna át.

Végül, több napnyi keresés, órákig tartó türelemjáték és úgy 4-500 exponált kép után sikerült megörökíteni ezt a pillanatot. Az élesség? Hát… lehetett volna jobb is, de a világűrben nincs autofókusz, szóval ez is megteszi.

Ha nem is lett tökéletes, azért elmondhatom: az univerzum peremén jártunk, és egy apró utazóval együtt figyeltük a csillagokat.”

📸 Te milyen címet adnál ennek az űreposznak? Kommentben várom az ötleteket!

Kevés olyan mesterség van a világon, amely annyi romantikus tévképzetet ébreszt a nagyközönségben, mint a természetfotózás. A kívülállók úgy képzelik, hogy a fotós könnyed léptekkel suhan az erdőben, vállán könnyű kis táskával, miközben a naplemente tökéletes szögben világítja meg a vadvirágokon üldögélő, pózolni kívánó pillangókat. Az igazság ezzel szemben kicsit más.

Tegyük fel, hogy egy természetfotós elhatározza, hogy megörökíti a tökéletes jelenetet. Mondjuk egy ugróvillást, amint egy harmatcseppen táncol. Először is, ehhez már napok óta fejben rakosgatja a képet, mint egy mániákus sakkozó a végső mattot. Már az elalvás is lehetetlen, mert agyában vörös szemű pixelek ugrálnak, és azon morfondírozik, hogy ha az ISO-t 800-ra állítja, akkor a zajt hogyan nyomja el, és vajon elég lesz-e az a fényvezetőnek átalakított WC-papír guriga.

Aztán elindul a terepre. A természetfotós sosem egy közeli padra ül le egy kávéval, hanem minimum három hegygerincen és egy mocsáron kell átkelnie, mindezt egy tízkilós hátizsákkal, amelyben a fényképezőgép, objektívek, állvány és egy fél fotósbolt teljes árukészlete lapul. A hátizsák mindig pontosan olyan nehéz, hogy a sírás kerülgeti az embert, de olyan nélkülözhetetlen, hogy egyetlen darabot sem lehet otthon hagyni.

Ha nyár van, akkor biztosan 40 fokban, ha tél, akkor -10-ben történik a fotózás. Az időjárás törvényszerűen mindig extrém, az arany középút ismeretlen fogalom. Ha meleg van, az ember 15 perc alatt átváltozik egy ázott szivaccsá, ha hideg, akkor pedig három perc után kezd megfagyni az orra.

Miután az ember eljut a kiválasztott helyre – amely addigra már a világ legalkalmatlanabb pontjának tűnik –, következik a modell keresése. A különbség a természetfotós és egy divatfotós között az, hogy utóbbi kérhet egy kis igazítást a modellen, előbbi viszont maximum a hangyának könyöröghet, hogy legyen szíves nem hátat fordítani, és ha lehet, ne másszon bele a sárba. Persze a hangya ilyenkor udvariasan fittyet hány minden kérésre, és eltűnik a horizonton.

A következő három órában úgy néz ki a természetfotós, mintha egy bűnügyi helyszínelő próbálna valamit nagyítóval keresni a földön. Térdel, hasal, kúszik, mint egy beépített ügynök egy rossz kémfilmben, miközben próbálja elérni, hogy a fény, a háttér és az alany is összhangba kerüljön. Közben kismillió fotót készít – ezres nagyságrendben. A végeredmény? Egyetlen egy használható kép. A többi a kukában landol, mert valaki bemozdult, valami rosszul exponálódott, vagy éppen egy fél bogár szárnya lóg bele a kompozícióba.

Mindezek után jön a legkegyetlenebb pillanat: a szerkesztés. A rengeteg képen végig kell rágni magunkat, törölni a hibásakat, retusálni a legjobbakat. És mire végre elkészül a mestermű, jön az első reakció:

– Hű, milyen szép kép! Milyen jó fényképezőgéped van!

És ekkor a természetfotós csak némán a távolba réved, és mélyen magába temeti a fagyhalál, hőguta és 10 kilónyi felszerelés emlékét…

A feleségem mindig azt mondja, neki nincs igazán fantáziája, se kreativitása. Persze, én meg hétvégenként a Metropolitan Operában vezényelek.

Aztán egyszer csak előáll egy ötlettel – olyan részletgazdag és meghökkentő vízióval, hogy én ott állok, mint egy félbehagyott sakkjátszma, és az agyam próbálja feldolgozni, hogy ez most egy fotóötlet, vagy egy hadműveleti terv a Mars kolonizálására.

A „szerény” elképzelései néha olyan szintű kihívások elé állítanak, hogy napokig álmatlanul hánykolódom, és azon töprengek, hogy ha ezt egyáltalán meg lehet csinálni, akkor merre induljak – a fizika, az optika vagy a fekete mágia irányába?

Ő csak szerényen vállat von: „Jó, ha nem lehet, akkor hagyjuk…”

De ekkor már késő. A gondolat belém égett, a kihívás adott. És innen nincs visszaút, mert ha én ezt nem fotózom meg, az olyan, mintha egy regény közepén hagynám abba a Piszkos Fredet. És az mégsem járja.

Szóval végül nekivágok, kreativitás híján csak az ő „fantáziátlan” ötleteire támaszkodva… és amikor elkészül a kép, ő csak annyit mond:

„Na, látod? Nem is volt olyan bonyolult.”

Ja, tényleg. Csak két napig kellett kísérletezni, háromszor újraszerelni a vakukat, és majdnem bejegyezni a nevemet az „optikai csalódások és egyéb tébolyok” világrekordjai közé.

De nem baj. Mert amíg ő „nem kreatív”, addig én biztosan nem unatkozom.