Egy kép többet mond ezer szónál – és néha meg is nevettet.
A gomba ott ácsorgott az erdő mélyén, mint egy kiégett kártyás, aki túl sokat látott, túl keveset nyert, és már csak a füstöt pöfékelve próbálta elütni az időt. Nem zavarta sem az átvonuló csigák szemtelensége, sem a mohák pletykálkodása – csak pöfékelt rendületlenül, mintha egy régóta várt titkos találkozóra várna.
Aztán jött a vaku. Egy villanás, egy lelepleződés, és minden spóra pánikszerű menekülésbe kezdett, mintha egy sikertelen kasszafúrás után oszlana a banda. A fotós pedig elégedetten biccentett: „Megvagy, öregfiú.”
A gomba nem kommentálta az eseményeket. Csak állt tovább némán, mert az ilyesmihez egy magára valamit is adó gomba nem ad ki sajtóközleményt.
A világ peremén – pontosabban egy pocsolya szélén – egy apró utazó óvatosan mérte fel a terepet. Az univerzum tükröződött a víz felszínén, és ha lett volna filozófiai hajlama, talán ő is elmereng azon, hogy valójában a valóságban jár, vagy csak a tükörképében botorkál.
De neki nem volt ideje ilyen gondolatokra. Kellett koncentrálni a lábakra. Mind a… nos, sokra. Egy rossz mozdulat, és máris egy másik dimenzióban találja magát – azaz a vízben.
A fények izzottak, a bokeh táncolt, a fotós pedig halkan mormolta: „Még egy lépést… csak még egyet…” – mintha az apró lény hallaná. Pedig ő csak ment előre, mert más dolga sem volt