Kevés olyan mesterség van a világon, amely annyi romantikus tévképzetet ébreszt a nagyközönségben, mint a természetfotózás. A kívülállók úgy képzelik, hogy a fotós könnyed léptekkel suhan az erdőben, vállán könnyű kis táskával, miközben a naplemente tökéletes szögben világítja meg a vadvirágokon üldögélő, pózolni kívánó pillangókat. Az igazság ezzel szemben kicsit más.
Tegyük fel, hogy egy természetfotós elhatározza, hogy megörökíti a tökéletes jelenetet. Mondjuk egy ugróvillást, amint egy harmatcseppen táncol. Először is, ehhez már napok óta fejben rakosgatja a képet, mint egy mániákus sakkozó a végső mattot. Már az elalvás is lehetetlen, mert agyában vörös szemű pixelek ugrálnak, és azon morfondírozik, hogy ha az ISO-t 800-ra állítja, akkor a zajt hogyan nyomja el, és vajon elég lesz-e az a fényvezetőnek átalakított WC-papír guriga.
Aztán elindul a terepre. A természetfotós sosem egy közeli padra ül le egy kávéval, hanem minimum három hegygerincen és egy mocsáron kell átkelnie, mindezt egy tízkilós hátizsákkal, amelyben a fényképezőgép, objektívek, állvány és egy fél fotósbolt teljes árukészlete lapul. A hátizsák mindig pontosan olyan nehéz, hogy a sírás kerülgeti az embert, de olyan nélkülözhetetlen, hogy egyetlen darabot sem lehet otthon hagyni.
Ha nyár van, akkor biztosan 40 fokban, ha tél, akkor -10-ben történik a fotózás. Az időjárás törvényszerűen mindig extrém, az arany középút ismeretlen fogalom. Ha meleg van, az ember 15 perc alatt átváltozik egy ázott szivaccsá, ha hideg, akkor pedig három perc után kezd megfagyni az orra.
Miután az ember eljut a kiválasztott helyre – amely addigra már a világ legalkalmatlanabb pontjának tűnik –, következik a modell keresése. A különbség a természetfotós és egy divatfotós között az, hogy utóbbi kérhet egy kis igazítást a modellen, előbbi viszont maximum a hangyának könyöröghet, hogy legyen szíves nem hátat fordítani, és ha lehet, ne másszon bele a sárba. Persze a hangya ilyenkor udvariasan fittyet hány minden kérésre, és eltűnik a horizonton.
A következő három órában úgy néz ki a természetfotós, mintha egy bűnügyi helyszínelő próbálna valamit nagyítóval keresni a földön. Térdel, hasal, kúszik, mint egy beépített ügynök egy rossz kémfilmben, miközben próbálja elérni, hogy a fény, a háttér és az alany is összhangba kerüljön. Közben kismillió fotót készít – ezres nagyságrendben. A végeredmény? Egyetlen egy használható kép. A többi a kukában landol, mert valaki bemozdult, valami rosszul exponálódott, vagy éppen egy fél bogár szárnya lóg bele a kompozícióba.
Mindezek után jön a legkegyetlenebb pillanat: a szerkesztés. A rengeteg képen végig kell rágni magunkat, törölni a hibásakat, retusálni a legjobbakat. És mire végre elkészül a mestermű, jön az első reakció:
– Hű, milyen szép kép! Milyen jó fényképezőgéped van!
És ekkor a természetfotós csak némán a távolba réved, és mélyen magába temeti a fagyhalál, hőguta és 10 kilónyi felszerelés emlékét…