Elérkezett 2024, a „merjünk nagyot álmodni, aztán nézzük meg, mit bírnak az idegeink” év.
Én pedig ennek szellemében feltöltöttem vagy 20 képet az Év Természetfotósa pályázatra, és csak annyit reméltem, hogy ha egy-két kép bejut a második fordulóba, nem is minimum ponttal, hanem tisztességes középmezőnyben, már elégedett leszek.
És láss csodát: majdnem mind tovább is ment!
Ráadásul két képem kifejezetten jól szerepelt, az egyik a harmadik legjobb pontszámot kapta! Majdnem leestem a székről… ha éppen ültem volna. De nem ültem. Mert festettem. Szobát, nem képet.
Ahogy az első forduló lezajlott, izgatottan, de kevés reménnyel vártam a következőt. Természetesen a sors nem bízta a véletlenre, és úgy intézte, hogy a második forduló éppen a nyaralásunk második napjára essen. Hogy még izgalmasabb legyen, aznap utaztunk is, így míg én a kormányt markoltam valahol Németország közepén, a feleségem a telefonján követte az eseményeket, én pedig próbáltam nyugodtan lélegezni – több-kevesebb sikerrel.
És akkor jött a hír.
Az én képem körül hatalmas vita alakult ki.
Egy zsűritag 6-1 arányban ki akarta hajítani a fotómat, és bár a „Ez egy sz@r kép” mondatot kulturáltan kerülte, a mondanivalója pontosan ezt jelentette. Levezetésképp még azt is kifejtette, hogy szerinte ezt a képet azonnali hatállyal kell eltávolítani a versenyből – lehetőleg tűzben elégetve és a hamvait egy távoli óceánba szórva.
Ezen a ponton idegállapotba kerültem, és úgy döntöttem, hogy nem ártana egy sörös nyugtató, mielőtt a kormányt kettétöröm. Így inkább megérkezés után, egy jéghideg sör mellett fogok szembesülni a végső eredménnyel.
Úgy is lett.
Mire sikerült kikérni az életmentő nedűt, a zsűri vitája még mindig tartott. A zsűritag, akinek a fotóm a bögyében volt, már meggyőzött két-három másik embert is arról, hogy a képem egy vizuális bűncselekmény, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy nemzetközi elfogatóparancsot adjon ki ellene.
És ekkor, mint egy westernfilm fináléjában, megérkezett a megmentőm.
Ifj. Vitray Tamás.
Megvillantotta bölcs tekintetét, majd feltette az egyszerű, de gyilkos kérdést:
„Pont EZT a képet kellene kidobni??”
A drámai csöndet Fáth Péter törte meg, aki csak annyit mondott:
„Nem tehetjük meg az emberekkel, hogy ezeket a képeket ne mutassuk meg a nagyközönségnek.”
Ebben a pillanatban a vérnyomásom visszatért az emberi léptékű tartományba, a légzésem újra működőképes lett, és örömmel konstatáltam, hogy egy képem bekerült a kiállításra.
De a történet itt még nem ért véget.
Teltek-múltak a hetek, hónapok, én pedig kezdtem feldolgozni a zsűrizés érzelmi hullámvasútját, amikor egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, megérkezett egy újabb levél.
Díjazott lettem.
De nem akárhogy.
A képem a pályázati könyv borítójára került.
Ez az a pillanat volt, amikor a sors egy hatalmas, gonoszul vigyorgó középső ujjat mutatott annak a zsűritagnak, aki a fotómat legszívesebben egy űrszemét-tárolóba száműzte volna.
Hirtelen minden küzdelem, minden elkeseredett pillanat, minden vitával teli zsűrizés eltörpült.
Mert ha valamire rá lehetett mondani, hogy megérte, akkor ez az volt. 😎
