Van egy eldugott kis ékszerdoboz Izsák mellett, a Kolon-tó. Szinte észrevétlenül bújik meg a Kiskunság változatos tájai között, mint egy régi titok, amit a nádas suttog tovább a szélnek. Egy elfeledett világ, ahol a természet még szabadon lélegzik, ahol a hajnal párája a víz felett lebeg, mintha az éjszaka titkait akarná még egy kicsit magában tartani, mielőtt a nap fénye szétoszlatná őket.
A tó maga egykor hatalmasabb volt, egy holocén kori Duna-ág maradványa, amelynek víztükre valaha jóval messzebb nyúlt, de az évszázadok lassan elvették tőle a teret. Mostanra mindössze egy apró, vadvízi mocsár maradt, amely a Kiskunság egyik utolsó tanúja egy letűnt korról. A mélyében ott rejlik az idő emlékezete –régen mamutfogakat találtak benne, mintha a tó maga is mesélni akarna arról, milyen régi titkokat őriz.
A táj változatos és kiszámíthatatlan. Az erdők és a nádasok váltják egymást, a vízparton zsombékok kapaszkodnak a lápi talajba, mint apró erődítmények, amelyeket a szél és a víz koptat évről évre. A lombok között fénypászmák játszanak, a vízparton a sás rezzenetlen figyeli az eget. A nád sűrűjében bölömbika bújik meg, és ha az ember türelmes, hallhatja mély, komor kiáltását – olyan, mintha maga a föld sóhajtana fel valahol odalent.
A tó mégis furcsa kettősséggel fogadja az embert. Nem tárja ki kapuit, nem csalogat, nem hívogat. Úgy viselkedik, mint egy rég nem látott rokon, akivel az idők során megkopott a viszony – nem ellenséges, de nem is barátságos. Maga kis szolid létével üdvözöl, de inkább eltűr, semmint szívesen lát. Hallgatagon figyel, mint aki latolgatja, érdemes-e felfednie titkait, vagy jobb, ha az ember magától is rájön: nem mindenkinek való ez a világ.
És ha az ember elég sokáig marad, elcsitul a nappal zsongása, és eljön az éjszaka igazi ura – a toportyán. Először csak neszezés hallatszik a nád sötétjéből, apró reccsenések, mintha a fű is visszatartaná a lélegzetét. Aztán a távolban riadt szárcsák kiáltanak, és egy pillanatra minden mozdulatlanná dermed. A Kolon-tó nem csupán egy hely, nem egy víztükör a nádas mélyén – él, figyel és emlékezik. Ott őrzi a múlt lenyomatát a földben, a vízben és a fák csendjében. És ha az ember elég türelmes, talán egyszer felfedi előtte azokat a történeteket is, amelyeket a nád susog és az éjszaka őriz.
Egyszer véletlenül akadtunk rá – mondhatni, eltévedtünk. Nem mintha szándékosan így terveztük volna, de amikor az ember egy olyan térképpel próbál eligazodni, ami inkább emlékeztet egy rosszul megírt kincses térképre, akkor előbb találja magát egy bozótos közepén, mint a helyes ösvényen.
Aztán, amikor végül valahogy kikászálódtunk a sűrűből, és nagy nehezen egy helyi lakost is sikerült útbaigazításra bírni, jött a meglepetés:
– Tó? Itt?! – nézett ránk a bácsi, mintha azt mondtuk volna neki, hogy egy sarki bálnát keresünk a homokbuckák között.
Pedig a tó ott volt, makacsul és titokzatosan, elbújva a világ elől, mintha maga is szégyellné, hogy még létezik. Nem hessegetett el, de nem is tárta ki előttünk a nádasok kapuját. Hallgatagon figyelt, mint aki azt mérlegeli, vajon megérdemeljük-e, hogy egy pillanatra bepillanthassunk a titkaiba.
Azóta, ha erre járok, mindig megállok fotózni. A táj sosem ugyanaz – mintha a Kolon-tó minden alkalommal más arcát mutatná, attól függően, hogy hajlandó-e épp felfedni a titkait. Ha jókor vagyunk jó helyen, a madárvilág úgy pezseg körülöttünk, mint egy légiós kaszárnya zsoldosztás előtt. Nagy kócsagok, vörös gémek, seregnyi vízimadár – mintha egy madárkonferenciára csöppentünk volna, ahol a legfőbb napirendi pont az, hogy ki induljon Afrikába, és ki maradjon még egy kicsit a nádasok között.
Az odajutás persze mindig kalandos. Időnként olyan érzésem van, mintha a tó próbára akarná tenni az ember állhatatosságát – kicsit úgy, mint a légió, amikor egy újoncot a sivatagba küld, hogy nézzen körül, és ha túléli, talán maradhat. De minden botlás, eltévedés és meglepett helyi lakos ellenére is megéri. Mert amit ott találok, az mindig többet ad, mint amit keresek.
Már az odavezető utakon is érezni lehet, hogy valami más világba érkezünk, mintha egy láthatatlan időkapun lépnénk át. Az út mentén vaddohány nő, makacsul kapaszkodva a földbe – élő emlékműve annak az időnek, amikor az ember nagyratörő tervei találkoztak a természet makacsságával. A 19. század végén és a 20. század közepéig tartó lecsapolási munkálatok nyomai itt-ott még mindig felsejlenek, mintha a táj nem tudná elfelejteni azokat az éveket, amikor a tó kiszárítása lett volna a haladás kulcsa.
Akkoriban az volt az elképzelés, hogy a vizet el kell tüntetni, mert „hasznosítani” kell a területet. Mintha a természet önmagában nem volna elég értékes, mintha a lápok és mocsarak csak üres foltok lennének egy gazdálkodási térképen. A tavat mesterséges csatornákkal sebzették meg, a nádasokat kiirtották, hogy termőföldet nyerjenek, és ha egy mélyebb ponton mégis megmaradt a víz, hát a tőzeget bányászták ki belőle, mintha csak egy darab szén lenne, amit elégethetünk.
Az elhagyott tanyák és az út mentén árválkodó egykori iskola ennek a korszaknak a maradványai. Egykor emberek éltek itt, hitték, hogy az emberi akarat mindent képes formálni, hogy a lápok helyén búza ring majd, és hogy a természetet térdre lehet kényszeríteni. Ma már csak üres ablakok bámulnak a pusztába, az elvadult kertekben gyomok nőnek, és a hajdani gyermekzsivajt egyetlen hang sem idézi fel a kihalt iskola falai között.
És a természet mégis kitartott. A vaddohány – az ember egyik félresikerült ajándéka a tájnak – uralma alá vette az elhagyott földeket, a tó pedig, bár megcsonkítva, de él. Nem olyan, mint egykor, nem olyan bővizű, nem olyan gazdag, de még mindig itt van. És ha az ember figyel, ha elég csendben áll meg az út szélén, talán hallja a múlt suttogását a szélben – a nád susogásában, a föld rejtett emlékeiben, és az éjszaka hangjaiban.
Mert az éjszaka még mindig az övé. Ha az ember elég sokáig marad, hogy megvárja a sötétséget, a nád között neszezés hallatszik, majd valahonnan a mélyből, a régi láp utolsó maradványai közül, felhangzik a toportyán vonítása. Egy hang, amely egykor minden éjszaka része volt, és amelyet az ember talán el akart tüntetni – de nem lehet minden életet kiirtani, nem lehet minden múltat eltörölni. A természet türelmes. Sokkal türelmesebb, mint mi. És ha hagyják, előbb-utóbb visszaveszi, ami az övé.
Talán ezért is van az, hogy ha idejövök, hiába ismerném már az utat, hiába vihetne közelebb a kocsi, inkább leteszem az erdő szélén, és gyalog indulok tovább. Nem azért, mert nehéz volna az út, nem is azért, mert gyorsabb lenne – hanem mert így helyes. Így talán egy kicsit kevesebb zajt viszek magammal, egy kicsit kevésbé szaggatom fel azt, ami még érintetlen. Így próbálom valahogy törleszteni azt a sok bűnt, amit az ember elkövetett ellene. Persze tudom, hogy ez nem sok. De legalább ennyi.
