Ha ránézek egy fotós weboldal „Magamról” szekciójára, gyakran olyan száraz és tömör, hogy egy sivatagi kaktusz is vizet kérne mellé. „Ekkor születtem. Ezt vettem. Itt tanultam. Most itt tartok. Jó vagyok, de jobb akarok lenni.” Igen, uram! Mintha egy katonai jelentést olvasnék, ahol a szakaszvezető egy határozott bólintással tudomásul veszi, hogy a delikvens időben megszületett, gépet vásárolt, és tanult is valamit.
Ha én így írnám meg a magamról szóló részt, az bizony nem én lennék. Mert ha a fotózás csak annyiból állna, hogy megapixeleket és gyújtótávolságokat dobálunk egymásra, akkor egy automata parkolóház is élményszámba menne. De nem, a fotózás ennél sokkal több: bénázások, elrontott képek, az éjszakai égbolt helyett véletlenül lefotózott nadrágzsebek, és az a felismerés, hogy a „tökéletes expozíció” nagyjából olyan mitikus lény, mint a Loch Ness-i szörny – egyszer valaki látta, de azóta senki sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani a létezését.
Szóval ha már bemutatkozom, akkor azt nem egy száraz önéletrajzi kivonatként teszem, hanem úgy, hogy érthető legyen: én nem csak egy fotós vagyok, hanem egy ember is. Olyan ember, aki egy túrán négy óra alatt háromezer képet lőtt, és amikor ezt elmesélte, csak annyit kérdeztek tőle:
– „Beragadt a gomb?”
Aki néha úgy érzi, hogy ez nem neki való, mert a profik játszi könnyedséggel gyártják a jobb képeket, míg én néha napokat töltök egy fotó vagy kompozíció kidolgozásával, hogy aztán a végén digitális hulladékként végezze.
Aki a szabadidejének minden percét ezzel tölti, tíz kilométereket gyalogol kattintás nélkül, és aki az éjszaka közepén a frászt hozza az eltévedt turistákra, akik azt hiszik, valami földöntúli jelenség villog a sötétben. (Pedig csak én próbálok egy ugróvillást élesben elkapni.)
Hát, nagyjából így néz ki egy fotós élete – vagy legalábbis az enyém. 😊