A feleségem mindig azt mondja, neki nincs igazán fantáziája, se kreativitása. Persze, én meg hétvégenként a Metropolitan Operában vezényelek.
Aztán egyszer csak előáll egy ötlettel – olyan részletgazdag és meghökkentő vízióval, hogy én ott állok, mint egy félbehagyott sakkjátszma, és az agyam próbálja feldolgozni, hogy ez most egy fotóötlet, vagy egy hadműveleti terv a Mars kolonizálására.
A „szerény” elképzelései néha olyan szintű kihívások elé állítanak, hogy napokig álmatlanul hánykolódom, és azon töprengek, hogy ha ezt egyáltalán meg lehet csinálni, akkor merre induljak – a fizika, az optika vagy a fekete mágia irányába?
Ő csak szerényen vállat von: „Jó, ha nem lehet, akkor hagyjuk…”
De ekkor már késő. A gondolat belém égett, a kihívás adott. És innen nincs visszaút, mert ha én ezt nem fotózom meg, az olyan, mintha egy regény közepén hagynám abba a Piszkos Fredet. És az mégsem járja.
Szóval végül nekivágok, kreativitás híján csak az ő „fantáziátlan” ötleteire támaszkodva… és amikor elkészül a kép, ő csak annyit mond:
„Na, látod? Nem is volt olyan bonyolult.”
Ja, tényleg. Csak két napig kellett kísérletezni, háromszor újraszerelni a vakukat, és majdnem bejegyezni a nevemet az „optikai csalódások és egyéb tébolyok” világrekordjai közé.
De nem baj. Mert amíg ő „nem kreatív”, addig én biztosan nem unatkozom.