A világ tele van meglepetésekkel. Például az ember ártatlanul benevez egy fotópályázatra, és aztán nem történik semmi. Ez idáig teljesen megszokott dolog. Aztán egyszer csak – amikor már rég elkönyvelte magában, hogy maximum a spam mappát sikerült gazdagítani a jelentkezéssel – villámcsapásként érkezik az e-mail:
„Gratulálunk, helyezést ért el a képe a Lowland Photo Contesten!”
Itt álljunk meg egy pillanatra. Ha az ember ilyet olvas, az agya rögtön vészhelyzeti üzemmódba kapcsol. Mert ugye a modern világban ez két dolgot jelenthet:
- Vagy tényleg nyertem.
- Vagy egy nigériai herceg szeretné rám hagyni a vagyonát, ha előtte elküldök neki egy kisebb összeget tranzakciós költség gyanánt.
De ez most valami más volt. A Lowland fotópályázat zsűrije egyértelműen közölte: „Highly Commended”, vagyis a képem nemcsak hogy nem veszett el az 5000-nél is több nevezés között, de még díjazott is lett!
Madarat lehetett volna fogatni velem! Sőt, csigát is, bár utóbbit nehezebb, mert nyálkás és csúszik.
A kép, ami meghozta ezt a sikert, a „Hiperugrás” címet kapta. Már csak azért is találó név, mert mire egy csigát rávesz az ember, hogy a megfelelő irányba induljon egy tökéletes kompozícióhoz, addig egy kiselefántot is könnyebb lenne betanítani zongorázni. Számtalan éjszakai fotózás, végtelen türelem, és az a felismerés kellett hozzá, hogy ha végre jó a szög, akkor a csiga egészen biztosan más irányba fog mászni.
De végül megszületett a kép. És ha valaki azt mondta volna nekem az elején, hogy egyszer majd egy ilyen furcsa kis teremtmény hozza meg az első nemzetközi sikeremet, akkor… hát, valószínűleg elhívtam volna egy sörre, mert jó humora van.
Aztán megjelent a pályázat kiadványa. Izgatottan lapoztam fel, hogy lássam, hogyan szerepel a képem. És ekkor jött a következő meglepetés: a könyvben a fotóm „TurboCsiga” néven szerepelt.
TurboCsiga.
Az a csiga, amelynek sebessége egy átlagos, vasárnap reggeli nyugdíjasklubot is megizzasztott volna, most hirtelen egy gyorsasági verseny ikonjává vált. De őszintén? Abban a pillanatban ez pont nem érdekelt.
Mert a lényeg az volt, hogy az a makacs csiga és a még makacsabb fotós együtt átlépték az idő és tér korlátait – és a Lowland zsűrije végül úgy döntött: ez a kép bizony megérdemli az elismerést.
Persze, a könyvben a színek sem pont olyanok lettek, mint ahogy beküldtem, de ekkor már nem zavart semmi. Mert amikor kezembe vettem a kötetet, akkora büszkeséggel szorítottam magamhoz, mintha legalább az összesített kategória-győztes lennék… vagy az olimpiai bajnok!
És ha legközelebb egy csiga indulna egy Forma–1-es futamon? Hát, én ott leszek az első sorban, és lefotózom. 😄
