Nap: március 13, 2025

A gomba utolsó balhéja

Szerző:

A gomba ott ácsorgott az erdő mélyén, mint egy kiégett kártyás, aki túl sokat látott, túl keveset nyert, és már csak a füstöt pöfékelve próbálta elütni az időt. Nem zavarta sem az átvonuló csigák szemtelensége, sem a mohák pletykálkodása – csak pöfékelt rendületlenül, mintha egy régóta várt titkos találkozóra várna.

Aztán jött a vaku. Egy villanás, egy lelepleződés, és minden spóra pánikszerű menekülésbe kezdett, mintha egy sikertelen kasszafúrás után oszlana a banda. A fotós pedig elégedetten biccentett: „Megvagy, öregfiú.”

A gomba nem kommentálta az eseményeket. Csak állt tovább némán, mert az ilyesmihez egy magára valamit is adó gomba nem ad ki sajtóközleményt.

Mondd el, mit gondolsz (de ne túl durván)!

Lábak tengere

Szerző:

A világ peremén – pontosabban egy pocsolya szélén – egy apró utazó óvatosan mérte fel a terepet. Az univerzum tükröződött a víz felszínén, és ha lett volna filozófiai hajlama, talán ő is elmereng azon, hogy valójában a valóságban jár, vagy csak a tükörképében botorkál.
De neki nem volt ideje ilyen gondolatokra. Kellett koncentrálni a lábakra. Mind a… nos, sokra. Egy rossz mozdulat, és máris egy másik dimenzióban találja magát – azaz a vízben.
A fények izzottak, a bokeh táncolt, a fotós pedig halkan mormolta: „Még egy lépést… csak még egyet…” – mintha az apró lény hallaná. Pedig ő csak ment előre, mert más dolga sem volt

Mondd el, mit gondolsz (de ne túl durván)!

A nagy természetfotós kaland – avagy a fagyhalál és a hőguta közti keskeny ösvény

Szerző:

Kevés olyan mesterség van a világon, amely annyi romantikus tévképzetet ébreszt a nagyközönségben, mint a természetfotózás. A kívülállók úgy képzelik, hogy a fotós könnyed léptekkel suhan az erdőben, vállán könnyű kis táskával, miközben a naplemente tökéletes szögben világítja meg a vadvirágokon üldögélő, pózolni kívánó pillangókat. Az igazság ezzel szemben kicsit más.

Tegyük fel, hogy egy természetfotós elhatározza, hogy megörökíti a tökéletes jelenetet. Mondjuk egy ugróvillást, amint egy harmatcseppen táncol. Először is, ehhez már napok óta fejben rakosgatja a képet, mint egy mániákus sakkozó a végső mattot. Már az elalvás is lehetetlen, mert agyában vörös szemű pixelek ugrálnak, és azon morfondírozik, hogy ha az ISO-t 800-ra állítja, akkor a zajt hogyan nyomja el, és vajon elég lesz-e az a fényvezetőnek átalakított WC-papír guriga.

Aztán elindul a terepre. A természetfotós sosem egy közeli padra ül le egy kávéval, hanem minimum három hegygerincen és egy mocsáron kell átkelnie, mindezt egy tízkilós hátizsákkal, amelyben a fényképezőgép, objektívek, állvány és egy fél fotósbolt teljes árukészlete lapul. A hátizsák mindig pontosan olyan nehéz, hogy a sírás kerülgeti az embert, de olyan nélkülözhetetlen, hogy egyetlen darabot sem lehet otthon hagyni.

Ha nyár van, akkor biztosan 40 fokban, ha tél, akkor -10-ben történik a fotózás. Az időjárás törvényszerűen mindig extrém, az arany középút ismeretlen fogalom. Ha meleg van, az ember 15 perc alatt átváltozik egy ázott szivaccsá, ha hideg, akkor pedig három perc után kezd megfagyni az orra.

Miután az ember eljut a kiválasztott helyre – amely addigra már a világ legalkalmatlanabb pontjának tűnik –, következik a modell keresése. A különbség a természetfotós és egy divatfotós között az, hogy utóbbi kérhet egy kis igazítást a modellen, előbbi viszont maximum a hangyának könyöröghet, hogy legyen szíves nem hátat fordítani, és ha lehet, ne másszon bele a sárba. Persze a hangya ilyenkor udvariasan fittyet hány minden kérésre, és eltűnik a horizonton.

A következő három órában úgy néz ki a természetfotós, mintha egy bűnügyi helyszínelő próbálna valamit nagyítóval keresni a földön. Térdel, hasal, kúszik, mint egy beépített ügynök egy rossz kémfilmben, miközben próbálja elérni, hogy a fény, a háttér és az alany is összhangba kerüljön. Közben kismillió fotót készít – ezres nagyságrendben. A végeredmény? Egyetlen egy használható kép. A többi a kukában landol, mert valaki bemozdult, valami rosszul exponálódott, vagy éppen egy fél bogár szárnya lóg bele a kompozícióba.

Mindezek után jön a legkegyetlenebb pillanat: a szerkesztés. A rengeteg képen végig kell rágni magunkat, törölni a hibásakat, retusálni a legjobbakat. És mire végre elkészül a mestermű, jön az első reakció:

– Hű, milyen szép kép! Milyen jó fényképezőgéped van!

És ekkor a természetfotós csak némán a távolba réved, és mélyen magába temeti a fagyhalál, hőguta és 10 kilónyi felszerelés emlékét…

A fantázia hiánya és egyéb legendák

Szerző:

A feleségem mindig azt mondja, neki nincs igazán fantáziája, se kreativitása. Persze, én meg hétvégenként a Metropolitan Operában vezényelek.

Aztán egyszer csak előáll egy ötlettel – olyan részletgazdag és meghökkentő vízióval, hogy én ott állok, mint egy félbehagyott sakkjátszma, és az agyam próbálja feldolgozni, hogy ez most egy fotóötlet, vagy egy hadműveleti terv a Mars kolonizálására.

A „szerény” elképzelései néha olyan szintű kihívások elé állítanak, hogy napokig álmatlanul hánykolódom, és azon töprengek, hogy ha ezt egyáltalán meg lehet csinálni, akkor merre induljak – a fizika, az optika vagy a fekete mágia irányába?

Ő csak szerényen vállat von: „Jó, ha nem lehet, akkor hagyjuk…”

De ekkor már késő. A gondolat belém égett, a kihívás adott. És innen nincs visszaút, mert ha én ezt nem fotózom meg, az olyan, mintha egy regény közepén hagynám abba a Piszkos Fredet. És az mégsem járja.

Szóval végül nekivágok, kreativitás híján csak az ő „fantáziátlan” ötleteire támaszkodva… és amikor elkészül a kép, ő csak annyit mond:

„Na, látod? Nem is volt olyan bonyolult.”

Ja, tényleg. Csak két napig kellett kísérletezni, háromszor újraszerelni a vakukat, és majdnem bejegyezni a nevemet az „optikai csalódások és egyéb tébolyok” világrekordjai közé.

De nem baj. Mert amíg ő „nem kreatív”, addig én biztosan nem unatkozom.

Magamról – Nem csak egy fotós – hanem egy ember is

Szerző:

Ha ránézek egy fotós weboldal „Magamról” szekciójára, gyakran olyan száraz és tömör, hogy egy sivatagi kaktusz is vizet kérne mellé. „Ekkor születtem. Ezt vettem. Itt tanultam. Most itt tartok. Jó vagyok, de jobb akarok lenni.” Igen, uram! Mintha egy katonai jelentést olvasnék, ahol a szakaszvezető egy határozott bólintással tudomásul veszi, hogy a delikvens időben megszületett, gépet vásárolt, és tanult is valamit.

Ha én így írnám meg a magamról szóló részt, az bizony nem én lennék. Mert ha a fotózás csak annyiból állna, hogy megapixeleket és gyújtótávolságokat dobálunk egymásra, akkor egy automata parkolóház is élményszámba menne. De nem, a fotózás ennél sokkal több: bénázások, elrontott képek, az éjszakai égbolt helyett véletlenül lefotózott nadrágzsebek, és az a felismerés, hogy a „tökéletes expozíció” nagyjából olyan mitikus lény, mint a Loch Ness-i szörny – egyszer valaki látta, de azóta senki sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani a létezését.

Szóval ha már bemutatkozom, akkor azt nem egy száraz önéletrajzi kivonatként teszem, hanem úgy, hogy érthető legyen: én nem csak egy fotós vagyok, hanem egy ember is. Olyan ember, aki egy túrán négy óra alatt háromezer képet lőtt, és amikor ezt elmesélte, csak annyit kérdeztek tőle:

– „Beragadt a gomb?”

Aki néha úgy érzi, hogy ez nem neki való, mert a profik játszi könnyedséggel gyártják a jobb képeket, míg én néha napokat töltök egy fotó vagy kompozíció kidolgozásával, hogy aztán a végén digitális hulladékként végezze.

Aki a szabadidejének minden percét ezzel tölti, tíz kilométereket gyalogol kattintás nélkül, és aki az éjszaka közepén a frászt hozza az eltévedt turistákra, akik azt hiszik, valami földöntúli jelenség villog a sötétben. (Pedig csak én próbálok egy ugróvillást élesben elkapni.)

Hát, nagyjából így néz ki egy fotós élete – vagy legalábbis az enyém. 😊

Kísérletező fotós – avagy hogyan lettem hivatalos tudós… majdnem

Szerző:

Az év továbbra is 2023. A VM szokás szerint kicsit késésben volt, hiszen mindig az előző esztendőt zárják. Ezzel még nem is lett volna semmi gond, de amikor megláttam az egyik kategória nevét, hirtelen elbizonytalanodtam, hogy vajon ők figyeltek-e meg engem, vagy én figyeltem-e meg őket.

NatGeo kategória, 2023: Kísérletező fotós.

Mintha csak rám szabták volna. Ha valamihez igazán értek, az a kísérletezgetés. Akár vakuval, akár LED-fényekkel, akár egy WC-papír gurigával, ami házi DIY fényformázóként szolgált. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, az alkoholos italokkal való kísérletezés terén is sikerült már komoly eredményeket felmutatnom, bár ezek a tesztek nem mindig zárultak tudományos értekezéssel.

A havi feltöltések eleinte nem hozták a várt sikert. Minden egyes alkalommal reménykedve vártam az értékelést, aztán amikor megjött, éreztem, hogy talán mégsem az adott hónap volt az, amikor világsikert fogok aratni.

De aztán az év közepe felé valami megváltozott. Hirtelen az eredményeim elkezdtek emelkedni, a pontszámaim pedig már nem csak a „dicséretre méltó” szintet ütötték, hanem valóban esélyessé váltam a dobogóra.

Aztán jött az utolsó két havi feltöltés.

Taroltam.

Nem kicsit, nagyon. A pontszámok megugrottak, a zsűri elismerően bólogatott (legalábbis én így képzeltem el őket), és mire észbe kaptam, már nem arról volt szó, hogy vajon benne leszek-e a top 3-ban, hanem arról, hogy megnyertem a kategóriát.

Első hely. A kísérletező fotós kategória bajnoka.

Ezen a ponton könnyeimmel küzdve konstatáltam, hogy talán mégis van helye a fotós világban annak, ha az ember egy kis kreativitással közelít meg mindent.

Vagy legalábbis annak, ha kitartóan próbálkozik.

Hogy mostantól tudósnak is nevezhetem-e magam? Nem biztos. De hogy a kísérletezés folytatódik, az teljesen biztos.

Lehet, hogy legközelebb egy fröccsös makrofotósorozattal indulok. Kinek van kedve csatlakozni? 🍻😉

Mint természetfotós, aki csak magányosan kattintgat, akit csak egy serpa kísér vételennek látszó útjain, s akit egy év után kiszólítanak a kategória győzteseként, az ember az ilyen pillanatokban mégiscsak érzi magát valakinek. Ha másnak nem is, de igazi fotósnak.

A melléket két fótom került be a kiállitasra.

Fröccs, verejték és egy kis meglepetés

Szerző:

A Lowland után az élet nem állt meg. Mármint nekem nem. A csigák esetében ez továbbra is vitatható volt.

2023-at írtunk, és bár akkor még semmi sem volt biztos, egy dolgot már tudtam: a Varázslatos Magyarország külföldi kategóriájában nagy eséllyel megszereztem a 3. helyet. Persze ezt nem adták ingyen. Hosszú, verejtékes küzdelmek, álmatlan éjszakák és annyi fröccs elfogyasztása árán, hogy a borászatok kezdtek aggódni a készleteik miatt.

De a lényeg, hogy ez már zsebben volt.

Aztán februárban jött az értesítés: helyezést értem el! Sőt, bekérték tőlem a fotó mellé az EXIF-adatokat is. Remek! Ez már csak egy dolgot jelenthetett: biztos, hogy nyertem valamit!

Az ember ilyenkor már kezdi magát elképzelni a nagyok között, szerényen bólintva egy pohár pezsgő mellett, miközben a sajtó sorban áll az interjúért. (Vagy legalább egy rokon megkérdezi, hogy „Na, ebből most akkor lehet venni egy új objektívet, ugye?”)

De aztán jött a meglepetés. Még egy értesítés.

Újra olvastam, mert elsőre azt hittem, csak a fröccsök utóhatása. A Madarak kategóriában is sikerült egy dobogós helyet elcsípnem!

Madarat lehetett volna velem fogatni! De aztán rájöttem, hogy az már tényleg túlzás lenne, így maradtam annál, hogy örömömben egy darabig képtelen voltam felfogni a dolgot.

Akkor úgy éreztem, hogy bekerültem a nagyok közé. Egy pillanatra. Aztán az érzés el is múlt, mert valahogy senki sem hívott fel azzal, hogy mostantól én dönthetek a természetfotózás világpolitikájáról.

Viszont egy dolgot biztosan tudtam: a következő fröccs nem magától fog elfogyni. 😄

A mellékelt két kép is bekerült a kiállításra – így legalább nem csak én nézegetem őket otthon.